Az élet tánca

2015. áprilisi írásom

"A lányaimmal olyan jól megy.

Ösztönösen.

Hiszek, bízom bennük.
Szavakkal és szavak nélkül.
MÁSHOGYAN, mint ahogy bennem hitt, vagy bízott Anya.

Persze hajlik, feszül néha, de nem törik a bizalom.
Tudom, hogy ez kölcsönös.

A nagylányom rögtön nő.
Nézem lépteit, botlásait, táncát.
Tapsolok, vagy véleményt mondok a nézőtér első sorából.
Ha kéri.
Néha akkor is, ha nem kéri.
Amikor muszáj.
De nem irányítom, nem én írom a korreográfiát az ő saját táncához.
Nézem.
Bizalommal.
Ha kell, felmegyek mellé, megtartom egy-egy pillanatra, mutatok lépéseket.
De nem táncot.

Tökéletesnek látom őt a majdani rivaldafényben.
Ő pedig tudja, hogy tud táncolni, hogy szép tánc van születőben.
Fog botlani, hibázni, földön ülni, feküdni - feltört lábakkal, könnyes szemekkel, elhajítva cipőt, táncot, lépéseket.
Ott leszek, szelíden szeretve őt.
De a táncába nem lépek bele.
Ez nem az én táncom.
Ha szédül tőle, nem állítom le.
Ha lépni sem akar, nem sürgetem.
Tudja mindezt, talán ettől hisz magában.
A folyton változó közönség örökös nézője lehetek egy nagyszerű táncosnak.
A legfőbb premierein kapok majd könnyes összebújást, köszönetet.
De a titok abban rejlik, ami a színpad és a nézőtér első sor egyik széke között történik egy életen át.

A lányaimmal olyan jól megy.
Menni fog már a bennem lévő kislánnyal is.
Olyan korán magára hagytam.
Azt hittem már felnőttem és mindent tudok, elrohantam a világ nagy színpadai felé.
Haragudtam rá, mert azt mondta ez a tánc még nincs készen.

Nyafogós gyerek, mit tudhat ő?
Elrohantam inkább a felnőttek életet élni.

Nem lehet nélküle.
Vissza kellett jönnöm HOZZÁ.
Boldog találkozás ez.
Megfogjuk egymás kezét.
Gyakoroljuk együtt az egyensúlyt, a balerinák legfőbb erényét.

Mi vagyunk egymás közönsége.

Közben pedig szépen lassan felnövünk egymáshoz.
Igen. Én is hozzá.
Ő a lelkem, az igaz hangom."