Merj nagyot álmodni!

2015-ben egyedül neveltem 4 gyermekemet egy belvárosi ház 3 emeletén. Voltak nehéz időszakok, de egy percig sem engedtem el az álmom, ami végül egy tanyára vezet a TÁRSAMHOZ. Sikerült, ma már együtt álmodunk nagyot.

(A kép az akkori írásomhoz választott illusztráció.)

"Otthon...
Szembesülnöm kell vele, hogy sok sok évtizede, a nagyszüleimtől elköltözve nincs bennem az az érzés, mint ott.
Sok helyen éltem, laktam, alapítottam családot.
Otthonomnak hittem valamennyit, de mikor menni kellett, könnyű szívvel hagytam hátra őket.

Gyerekkorom otthonába VÁGYOM mindig vissza. Érzem az illatokat, az ízeket, hallom a hangokat. Tárgyakra már alig egy-kettőre emlékszem.

Az érzésekre kitörölhetetlenül.

Most sincs már otthonom, csak lakunk, élünk valahol.

Mi hát az otthon? Egy hely, ahol lakunk valakivel? Esetleg egyedül? Nem tudom megfogalmazni.
Leginkább egy érzés.

Ahova JÓ hazamenni...
Ahonnan rossz elmenni...

Helyette tárgyakat gyűjtögetünk, hogy azoktól szebb, élhetőbb, lakhatóbb lakásunk legyen.
Nem mindig válik ettől otthonná.

Ha holnap indulhatnék HAZA, alig vinnék pár tárgyat.

Nekem az az OTTHON, ahol a bedobozolt, elcsomagolt, eldugdosott, összegyűjtött, valódi, igaz érzéseimet végre kicsomagolhatnám, hogy szabadon árassza be a teret és mindenkit, aki ott él velem.

Nem árad most belőlem, egy dobozban porosodik.

Nem tudom, hogy hazaérek-e valaha. "