Kártyaváraink

Szerettem őket nagyon.
Magam helyett.
Ők annyira szerettek, hogy ez elégnek tűnt.

Szerettem őket, akiket végül elhagytam.
Együtt megöregedést, sok unokát voltam képes a jövőben látni.
Valami mégis megölt belülről folyton.

Az én hibám.
Féltem a magánytól, féltem egy úton egyedül haladni.
Nem voltam tisztában azzal, hogy mit jelent szeretni, hogy az nem szeretet, amiben ÉN magam nem vagyok szeretve önmagam által.
Alap nélküli építkezések voltak csupán.

Kártyavárakban éltem.
Simán lehet így élni, akár egy életen át is.
Hiszen szeretve vagyunk.
Sokszor még anélkül is "működik".
A "biztonság" miatt.

De akkor valami belső hang vajon miért rombolná építményünket, amit mi még a széltől is óvunk?

Nem tudom ki a szerencsésebb.

Aki a kártyavárát meg tudja "védeni" , aki nem is tudja, hogy abban él, vagy akire hirtelen rádől.

Jön valaki, egy Jolly Joker, aki nem úgy szeret, ahogy megszoktuk.

Mégis meglátjuk az ő szemén keresztül önmagunkat.

Belök ez iszonyatosan erős önismereti tornádóba.

A sok-sok harc, küzdelem, túlérni akarás, padlón fekvés hatására egyszer hirtelen rájövünk, hogy kezdjük szeretni magunkat.
Sose láttuk így magunkat a kártyavárban.

Elkezdek egy új utat.
Nem vagyok egyedül, magammal indulok. A legjobb TÁRSAM útkeresésben.
Utat, nem építkezést.
Az még várhat, hogy többé ne omoljon rám. Nem lehet újra kártyávár.
Igazi házra vágyom, alapokkal.
Tanyára, a múlt falaival."